2017. október 19., csütörtök
Nándor névnap

Személyre szabott valóságok

Avagy hogyan zár be minket a világháló.

Az egyes filozófiai nézetek ősidők óta keresik arra a választ, hogy vajon mit tekinthetünk valóságnak. A kérdésre számos felelet született Platón barlanghasonlatától kezdve a spanyol drámaíró, Calderon Az élet álom című drámájában és a Mátrix filmekben is megjelenő, Descartes gondolataira rímelő álom teórián át egészen a legmodernebb tudományos értekezésekig, miszerint az agyunk roppant könnyen becsaphat minket, és azt is megtörténtnek hisszük, ami valójában nem is létezett, de nem feledkezhetünk el arról a vélekedésről sem, miszerint nincs egy univerzális valóság, csak személyes realitások.

Utóbbi nézetnek ágyaz meg egyre jobban a közösségi média világa is, amely pontosan azt a „gyengeségünket” használja ki, miszerint szeretjük hasonlóan gondolkodó és velünk egyetértő emberekkel körülvenni magunkat.

Eli Pariser először 2011-ben, egy TED konferencia keretében beszélt az ún. szűrőbuborékok jelenségről, amely nagyban képes befolyásolni, miként érzékeljük a körülöttünk lévő világot, és amelyet a legnagyobb közösségi oldal, a Facebook is nap mint nap alkalmaz. Az oldal szerkesztési elvének lényege ugyanis az, hogy minél inkább személyre szabott információk jussanak el hozzánk: a beépített algoritmusok segítségével a portál megpróbálja letapogatni az érdeklődéseinket, majd a tartalmakat a szerint dobja fel nekünk, hogy mekkora relevanciát mutat a korábbi kereséseinkhez képest. Azaz hiába van például 500 ismerősünk és hasonló mennyiségű bekövetett oldal a kedvenceink között, a hozzájuk kötődő frissítések nagy részével egyáltalán nem fogunk találkozni, csak azokkal, amikről a Facebook azt gondolja, hogy látnunk kell.

A szűrőbuborékok rendszerét természetesen nemcsak a Facebook használja (noha leggyakrabban ezt hozzák fel példaként, hiszen ma már innen szerezzük az információink nagy részét): a Google és a többi kereső és közösségi oldal ugyancsak perszonalizál, így fordulhat elő, hogy az Egyiptom szót bepötyögve radikálisan más eredményeket dob ki az oldal két különböző felhasználónak.

Ez persze nemcsak azért rossz, mert ha túl sokat kattintgatunk macskás fotókra, rövidesen teli lesz bolhanyakörvet ajánló hirdetésekkel a hírfolyamunk, hanem azért is, mert rettentően torzítja a valóságérzékelésünket. Az algoritmus által kezelt hírfolyam ugyan minden nap egy olyan világgal szembesít, ami megerősíti a már meglévő elképzeléseinket a minket körülvevő dolgokról, és ez igencsak kellemes érzés az egónknak, de ettől még nem biztos, hogy amit látunk, az igaz is.

Szakértők szerint éppen ez történt a legutóbbi amerikai elnökválasztás esetében is, amikor a fél világ meg volt győződve róla, hogy Hillary Clinton fogja megnyerni a választásokat, és aztán óriási arculcsapásként hatott Trump győzelme. Pedig a Trump szavazók nem egyik percről a másikra döntöttek a republikánus jelölt mellett, épp csak az ő véleményük nem jelent meg a másik tábor és a közvélemény-kutatók előtt sem.

Holott – ahogy arra Eli Pariser is rámutatott – az internetnek éppen az lenne a lényege, hogy összekössön és minél több információval szolgáljon, az önkéntes burokba vonulásunkkal viszont épp azt érjük el, hogy egyszerűen nem jutnak el hozzánk azok az információk, amelyek a kritikus gondolkodást vagy az érdeklődési körünk bővítését segíthetnék. Ahelyett, hogy nyitnánk a világra, bezárjuk magunkat – márpedig ez egy idő után elég szürke életeket eredményezhet, másrészt jól működő demokráciát vagy bármiféle előrejutást se lehet úgy építeni, ha ennyire egysíkúan érzékeljük a valóságot.

Hogy mit tehetünk? Elsődlegesen persze a rendszert működtető vállalatoknak kellene lépniük, de a buborékból mi is kitörhetünk azzal, hogy mondjuk időnként lecsatlakozunk a közösségi médiáról, elkezdünk ellentétes nézeteket valló emberekkel beszélgetni, minél több platformról tájékozódni, a komfortzónánkon kívül eső könyveket olvasni, filmeket nézni, színházba járni – úgy általában minél szélesebb palettáról válogatni.