2017. október 23., hétfő
Gyöngyi névnap

Túlféltett generáció?

Van egy furcsa paradoxonja annak, ahogy a mai gyerekeket neveljük: miközben az egyik oldalon betegesen óvjuk őket, a másikon a legalapvetőbb tudnivalókat nem tanítjuk meg nekik.

Bagyó Sándor, a Vízimentők Országos Szakszolgálatának elnöke az elmúlt héten két, némileg kedélyborzoló bejegyzést tett közzé a Facebookon, miután az idén nyáron egymás után többször is jött a hír: fiatal gyerekek (és egyébként idősebb emberek is) belefulladtak a Balatonba. Az ok több alkalommal is azonos volt: az illető nem tudott úszni, mégis a mély vízbe merészkedett.

A szakemberek értetlensége az ügy felett nem egyedülálló. Ép ésszel nehéz felfogni, miért kockáztatja valaki az életét egy olyan helyzetben, ahol a negatív kimenetel valószínűsége a legjobb forgatókönyveket számba véve is nagyjából 90 százalék.

Az esetek ráadásul különösen abszurdak, ha tekintetbe vesszük azt, mennyiszer hangzik el a mai Z generáció kapcsán a túlféltett nemzedék jelző. Megmosolyogtató nosztalgiával olvassuk a cikkeket, amelyekben a 80-as, 90-es évek szülöttei vallanak arról, ők mennyivel szabadabban töltötték a gyerekkorukat a mostani képernyő-fixált generációkkal szemben: a nyári szünidőben kint játszottak az utcán, és a szülők nem akarták rögtön hermetikus bura alá zárni őket, ha fáramászás közben lehorzsolták a térdüket. Meglehet, elsőre csak bezzeg az én időmben jellegű öreges felkiáltás hangzik, mégis van igazságtartalma.

Vekerdy Tamás egyenesen katasztrófának nevezte például azt, hogy 12 éves gyerekeket még mindig a szüleik viszik el és hozzák haza kocsival az iskolából, mert betegesen féltik őket, hogy valami történik velük a tömegközlekedési eszközökön. És ez nemcsak a fővárosban van így, de egy pár utcás kis faluban is, ahol urambocsá gyalogolva is legrosszabb esetben 20 perc alatt hazaér a gyerek az iskolából, lakjon a település bármelyik pontján.

Pedig ez még egy viszonylag szelíd példája annak, hogyan próbáljuk a széltől is megóvni a csemetéket. Aczél Petra médiakutató hálószoba-kultúrának nevezi azt a jelenséget, amikor a szülők olyannyira aggódnak gyerekükért, hogy szinte ki sem merik engedni a való világba, nehogy valami baja essen. Helyette laptoppal, tablettel, okostelefonnal szerelik fel a gyerkőc hálószobáját, hogy a virtuális valóságban szembesüljenek a konfliktusokkal.

De az okos eszközöket másként is az extrém felügyelet szolgálatába állítják: ma már például több app is létezik, amelyekkel nyomon követhető, merre jár a gyermek, a bejáratott, biztonságos útvonalat követi-e, és vész esetén van-e a közelében kórház vagy hasonló védelmi szerv.

Természetesen a mostani tragédiák és a túlféltő gondoskodás között nem húzható egyértelműen párhuzam, mégis megdöbbentő, hogy miközben sokszor mindent elkövetünk, hogy a haja szála se görbüljön a gyereknek, úgy tűnik, a valódi veszélyforrásokról valahogy elfeledkezünk. Számtalan előnye van a digitalizációnak és adott esetben az említett appok is hasznosak lehetnek, de a virtuális valóságban szerzett tapasztalatok sosem fognak felérni a hétköznapi, tapintható emberi közegünk tapasztalataival. Időnként ráadásul meglehetősen tévesek is lehetnek, avagy lásd a természettől való elidegenedés fogalmát és a bajorországi rajzverseny lila teheneinek esetét. De említhetném a tökéletesre filterezett, csábítóan hívogató, fenegyerekeket felvonultató képeket és videókat, amelyhez ha nem társul megfelelő háttértudás, könnyen elhitetheti egy naivabb gyerekkel, hogy szuperhősként ő is mindenre képes.

Arról nem is beszélve, hogy egy túlféltett gyerek, aki nem tudja, hogyan cselekedjen egy valódi kockázatos helyzetben, de esetleg a társai cukkolására belemegy a szituációba, nagy valószínűséggel nem fog győztesen kikerülni belőle.

Nem biztos, hogy attól kéne félteni a gyereket, hogy lehorzsolja a bőrét a játszótéren, elkeveredik a tömegközlekedésben vagy drogokat kezd el fogyasztani, mert az sokkal nagyobb bajt eredményez, ha nincs tisztában például az alkoholos befolyásoltság veszélyeivel vagy önmaga határaival. Szóval ahelyett, hogy irracionális módon óvjuk az új nemzedéket, inkább példamutató nevelésre lenne szükség, és arra, hogy megtanítsuk őket a rizikós helyzetek felmérésére és kezelésére, hogy kialakuljon bennük egy egészséges életösztön és természetes védekezőképesség. Örökké úgysem lehet fogni a kezét – és nem is kell –, inkább arra kell nevelni, hogyan tudjon vigyázni magára egyedül is.