2018. február 22., csütörtök
Gerzson névnap

Hova lettek a ház előtti padon beszélgető nénik?

  • Hétvezér
  • 2018.01.19
    04:00
  • theweek.com, kép:hiveminer.com, raconteur.net, fakingnews.com
Régen, amikor kisebb voltam, mindig láttam, hogy a nénik, bácsik, szomszédok beszélgetnek egymással kint az utcán, és jókat nevetnek. Kibeszélték a problémáikat. Ma miért nincs így? Hova tűntek?

Természetesen sok helyen még biztosan ott vannak azok a bizonyos nénik, csak a számuk fogyatkozott meg. Ez a jelenség egyébként is csak egy jelkép – hogy bizony változik a kommunikáció.

Az emberek nem beszélgetnek egymással

Az emberek állandóan a telefonjukat nyomkodják. Úgy viselkednek velük, mintha a „gyerekük” lenne, aki állandó törődést, simogatást igényel. A függőségről mi sem beszél jobban, mint, hogy külföldön vannak olyan éttermek, amik kedvezményt adnak a vacsora árából, ha az egyén kikapcsolva leadja a telefonját egy vacsora erejéig.

Nincs wifink, beszélgessetek, mintha 1995 lenne!Nincs wifink, beszélgessetek, mintha 1995 lenne!

Az okostelefonok nem adják meg az esélyt arra, hogy tulajdonosaik egy pillanatra is elfeledkezzenek róluk és egyedül maradjanak saját gondolataikkal. A függőségnek neve is van: nomofóbia. A nomofóbia egyik tünete az idegesség, ha valakinél nincs ott az okostelefonja. Ezek az emberek állandóan kézben akarják tartani a készüléket, állandóan ellenőrzik az értesítéseiket, s a napjuk a hírfolyamok végtelen görgetéséből áll. Így gyakorta kizökkennek a mindennapi életükből.

Az emberek átlagosan naponta 3 órát töltenek az okostelefonjukkal, az okostelefonok létezése előtt ez az idő 18 perc volt. Az emberek az e-mailek 70 százalékát elolvassák a küldésük után 6 perccel.

Egy kísérletben megkérdezték a tizenéveseket, hogy ha választani kellene, mit törnének el „szívesebben”, a telefonjukat vagy a csontjukat (broken bone or broken phone). A gyerekek 46 százaléka inkább eltörné a csontját, mint a telefonját. A maradék 54 százalék sem hozott gyors döntést, hezitált a válaszadásnál.

Fontos az a tény is, hogy azért nem mindenki lesz okostelefon-függő. Azok, akik függővé válnak, valamit kompenzálni akarnak az életükben: magányt, kiközösítést, döntésképtelenséget stb.

Miközben úgy tűnik tehát, hogy ma többet kommunikálunk, mint valaha, valójában az igazi kommunikáció hiánya az emberi kapcsolatokban általános jelenség. A sok online jelenlétnek köszönhetően sokan nem tudnak élőben beszélgetést kezdeményezni, s ha mégis arra kerül a sor, akkor sem tudnak egymás szemébe nézni, az élő emberi reakciókkal mit kezdeni. Így gyengül az empátia, az intimitás, az önismeret.

Sokan félnek az egyedülléttől, a csendtől. Kényszeresen keresik az impulzusokat, menekülnek a lelassulás elől. Állandóan aktívak akarunk lenni, s mindig gondoskodunk arról, hogy szóljon a tv vagy a rádió, hogy még véletlenül se kelljen saját magunkkal foglalkoznunk. Pedig aki egyszer megismeri a csend erejét, az utána már nem menekül előle, és látja annak jótékony hatásait. Fontos az önismeret, annak „kitapintása”, hogy mikor van szükségünk egyedüllétre, csendre.

Nagyon keveset írunk kézzel

Napjainkban drámai módon felgyorsult a kézírás visszaszorulása. Minél jobban digitalizálódik a világunk, annál inkább észrevehetjük saját magunkon, de a környezetünkben is azt a tendenciát, hogy egyre ritkábban írunk kézzel. Az Egyesült Államokban az ország 42 államában harmadik osztálytól (8-9 éves kortól) már nem tanítanak kötelező jelleggel folyóírást, helyette a tízujjas gépelésre, illetve a nyomtatott betűk írására fektetik a hangsúlyt.

A kézírás a személyiséget tükrözi. Bizonyos képességek pedig, amiket nem használunk, elsorvadnak. A folyóírás tanulása során erősödik a kéz és a szem összehangolt mozgása, fejlődnek az agyi idegpályák, a térérzékelés, a kéz finom-motoros mozgása. Aki kézzel ír, annak jobb a memóriája és többet gondolkodik. Amerikai felmérések szerint, akik nem írnak kézzel, nem fejlődik az emlékezőtehetségük. A kézírás összetett agyi tevékenységet igényel, általa sokkal jobban bevésődik, amit leírunk.

Grafológusok szerint az elmúlt évtizedben sokat romlott az írásképünk, ami a személyiség zaklatottságára is utal.

Egyes tudósok a másodlagos analfabetizmus fogalmát vezették be: az elsődleges analfabéta nem tanult sem írni, sem olvasni, míg a másodlagos analfabéták tanultak ugyan írni és olvasni, de a telefon, TV használata miatt feledésbe merült.